Napok óta motoszkál bennem egy gondolat. Erre ma reggel megnéztem egy videót egy hasonló témáról (Mi az előnye a Covid-nak), amely rakétát tett a hátsómba és kikristályosította a homályt.
Ez fogalmazódott meg bennem: MIÉRT SZERESD AZ ELLENSÉGEIDET?
Mi van? Azokat nem kell szeretni, azok azért vannak, hogy legyen kit utálni – gondoltam ezt eddig negyven valahány évig.
Kb. 10 perccel ezelőttig meg voltam győződve, hogy azért jó, ha van egy ellenséged vagy több, mert akkor hivatalosan és legálisan is megélheted a dühödet, utálatodat, frusztrációidat.
Mióta az eszemet tudom folyton kaptam támadásokat. Kezdő “ovis” koromban, ezt nyilván nem tudtam kezelni, és a nagy számat akkor növesztettem. Én beleálltam a konfliktusokba, és kiálltam az igazamért. Persze ettől nem lettem népszerűbb. Később, amikor már vezetőként működtem tanultam meg, hogy az igazán ütős vezetői eszköz az, ha szeretem, tisztelem a kollégáimat, és leszoktam az erő demonstrációkról. Ettől függetlenül továbbra is kaptam támadásokat. Nem is a beosztottaktól, hanem olyan helyekről, amire nem is számítottam. Számomra ismeretlen emberektől, a konkurenciától, a szakmai szervezettől, stb.
A főnököm sok éve azzal vígasztalt, hogy azért kapok annyi támadást, mert tartanak tőlem. Félnek tőlem, és mivel tudják, hogy tisztességes versenyben, fair körülmények között nem tudnának legyőzni, ezért sunyi módon, hazugságokkal próbálkoznak. Ez a magyarázat persze hízelgett az egómnak, de csak ideig óráig adott lelki nyugalmat. És továbbra is belesüllyedtem saját magam toxikus gondolataiba. Ennél jobb mód nincs, megbetegítsd saját magad, szó szerint.
Tegnap is kaptam egy pofont egy számomra nagyra tisztelt személytől, és ezen begőzöltem. Eldöntöttem, többet nem kommunikálok vele, nincs szükségem vérszívókra. De ez nem a helyes hozzáállás, mert ha ezt így folytatom, lassan nem lesz senki, akivel kommunikálhatnék. Az meg maga a halál. A mindenki tehet egy szívességet, és elmehet Afrikába hozzáállás a rossz irány, és nem a siker felé visz.
Paradigmaváltás történt, egyik pillanatról a másikra: meg kell tanulnom szeretni az ellenségeket – nem azért, mert én vagyok Teréz anya reinkarnációja – hanem azért, mert ők azok, akik folyamatos fejlődésre késztetnek, javulásra, tanulásra. Én mindig is versenyző alkat voltam. Sok évig kajakoztam a KSI-ben, ami nagyon is az eredmények imádatára nevelt.
Tehát ha nem azon agyalok egész nap, hogy az ellenség milyen egy k..ög, milyen szemét és milyen sunyi, és lám lám fél tőlem, hogy így támad, hanem azon, hogy
- milyen gyengeségem miatt kaptam ezt
- hogyan tudnám ezt villámgyorsan fejleszteni
- mit kell tanulnom és alkalmaznom azért, hogy még jobb legyek
- mekkora fejlődés és eredmény kell ahhoz, hogy az ellenség ezt látva porrá omoljon?
Ez a hozzáállás totál kihúzott a duli fuli univerzumból, és betett a bajnokok ligájába.
Szóval ez a kissé személyesebb hangvételű cikk azért született, hogy segítsen másoknak is bekerülni a bajnokok ligájába. Mert ellenségek mindig voltak és mindig is lesznek. De te döntöd el, hogy meghalsz miattuk, vagy erősebbé válsz és nyersz!
Bőség!
Ha mást is olvasnál, nézz szét a könyvesboltban: szilvakonyvek.hu
