Prológus
Egyik ügyfelem belefutott a következő nagyon érdekes, de méginkább kényes személyzeti kérdésbe. Van egy termelő embere, aki az átlaghoz képes kicsit jobban teljesít. Stabil, megbízható kolléga, akire lehet építeni. Fontos tagja a csapatnak. Nem a legjobb, de a jók közé tartozik. Aztán ennek a kollégának, egyszer csak minden átmenet nélkül, egyik hónapról a másikra lenullázódik a teljesítménye. Érthetetlen, furcsa és bosszantó. A cégben a fizetési rendszer a teljesítményt jutalmazza, vagyis a megélhetéshez kevés az alap fizetés viszont jelentős a bonusz, amely tisztán a teljesítménye után jár.
Tehát a sztori a következő:
Ennek a szóban forgó kollégának két hónappal ezelőtt lenullázódott a teljesítménye. Fullra. Totálisan. Nulla, zeró, semmi. Az alap fizetést megkapja természetesen, de bonuszra nem jogosult.
A vezetőség részéről azonnal felvetődött a kérdés: na most mi tévők legyünk? Ez neki sem jó, és a cégnek sem. Persze nem látunk semmi ésszerű magyarázatot a teljesítmény csökkenésre, de a helyzetet valahogy kezelni kell. A vezetőség a kolléga túlélése miatt kezdett legelőször aggódni. Tehát “logikus” lépésként elkezdődik a fizetési rendszer áthegesztése.
Mondom: STOP!!! Nem a fizetési rendszerrel van a baj. Meg kell találni a MIÉRT-et, vagyis, mi történt a kollégával 2 hónappal ezelőtt? Előtte minden jó volt, minden simán ment és mindenki elégedett volt az aktuális helyzettel. Valami változott, valami máshogyan van most, mint korábban.
Kérdezem a közvetlen vezetőjét, hogy ő mint vezető, mit változtatott. Nem igazán találtunk semmit érdemlegeset. Eztán a kollégával történt interjú során sem derült ki semmi durva dolog, nem bántották a cégben, a vezetők nem voltak vele igazságtalanok, egyetlen egy dologra panaszkodik: az ügyfelekre. Az ügyfelek komiszak, lehetetlen feladatokat adnak neki, és nem lehet teljesíteni. Ezért nincs a munkájának semmi eredménye. Ezt megvizsgálva azonban kiderül, hogy semmivel sincsenek rosszabb vagy nehezebb munkái. Csupa olyan dolgot csinál, amit korábban már sokszor sikerrel abszolvált. Tehát ez nem lehet az ok, hanem ez is csak egy tünet arra, hogy valami nincs rendben.
Tehát valaminek mégiscsak történnie kellett.
Akkor nincs mese, a magánéletében történt valamilyen változás. Kérdezem a felettest, hogy tud-e valamilyen jelentősebb magánéleti változásról?
Homlokcsapkodás, nahátozás! Megvan!! Hát összejött egy drogos, pszichotikus skizofrén pasival, akivel pont akkor össze is költözött. Pont akkor, amikortól zéró teljesítmény. Lehet, hogy véletlen, de azért ne legyünk ennyire naivak.
Oh atya ég! Most mi tévők legyünk? Mint munkáltató a magánéletéhez semmi közünk. De segíteni kéne neki, mert ő egy nagyon értékes munkatárs, és valóban sokra viheti még az életben. De hát szerelmes! Az is igaz, hogy nagyon sokat panaszkodik a drogozás miatti őrült veszekedések miatt, ami miatt nem tud aludni, ami miatt egész nap zaklatott, és ami miatt nem tud koncentrálni. De a legrosszabb, hogy azóta totál borúsan látja az egész életet és átvett egyfajta defetista hozzáállást. Nem Ő a drogos. A pasija az. De még így is kezdi a drog tönkre tenni az életét neki is, aki tiszta, szorgos, dolgos és jószándékú ember.
Kérdezem a vezetőt, hogy a kollégának nem kapcsolat be a túlélési ösztöne? “Sajnos nem. szerelmes. És mint munkaadó nincs jogom beleszólni a magánéletébe.”
Epilógus
De így el fogja veszíteni a munkáját, kárt okoz a cégnek is, mert az összes rá bízott projekt csúszik, másnak kell átadni cégen belül, ami időveszteség. A szerelem pedig mindent visz, és két élet szép lassan tönkre megy. Ha csak fel nem ébre a túlélési ösztön, és ….
Vajon tényleg az a helyes, ha nem segítek a munkavállalónak felébreszteni a túlélési ösztönét? Azzal teszek jót, ha nem szólók bele, és nem lépek közbe?
Bőség!
Ha olvasnál valamit, itt nézz szét! www.szilvakonyvek.hu
Kövess az alábbi csatornákon!
